Jan. 31, 2012 at 11:55am with 3 notes

AO 2012, csúnyán megkésve, TLDR.

Nem hiszem, hogy 2:1-es szetthátrányánál rajta és a páholyában ülőkön kívül bárki komolyan gondolta volna, hogy Rafa Nadal győz az idei ausztrál openen. És nem azért, mert innen fordítani melbourne-i döntőben 1988 óta senki sem tudott, hanem mert Novak Djokovics állt vele szemben.

És ez lehetett az oka annak is, hogy a döntő szettben egy megnyert meccset bukott el. Vulgárpszichológia on.

A spanyol sorozatban hetedszer kapott ki Djokovicstól, mind tornadöntőben, ráadásul ő az első teniszező az open érában, aki zsinórban három grand slam finálét veszített el. Ez utóbbi tény tíz GS-győzelem után nem sokat mond, az előbbi mérleg annál inkább: Nadal hosszú ideje nem tudja fontos meccsen megverni a szerbet. Másmilyen meccsük pedig nincs.

Ez óriási fordulat, hiszen Nadalt épp az tette azzá, aki, hogy sorra múlta fölül a grand slam döntőkben a legyőzhetetlen Federert.

Rafát megtörni, még elgondolásnak is merész lett volna sokáig, Djokovics mégis eljutott ide. Hogy ebből mi következik, az már bonyolultabb. Nadalt a hat vereség sem viselte meg annyira, hogy ne tudjon visszajönni a szetthátrányból és ne kerüljön előnybe az ötödik játszmában; közelebb volt a győzelemhez, mint akár Wimbledonban, akár New Yorkban. De hogy mégsem sikerült nyernie, azt jelzi, 2011 egyelőre folytatódik.

Egyébként nem csak neki. Andy Murray-nek megint nem jött össze a nagy győzelem, bár annak ellenére több esélye volt rá, mint valaha, hogy most döntőbe sem jutott. A négy között viszont megszorongatta Djokovicsot, aki ellen tavaly kilenc játékot hozott. (A skót eddigi három grand slam fináléjában szettet sem nyert.)  Az pedig talán már nem is tavalyi jelenség, hogy Federer csak fedett pályán indul jó eséllyel Nadal ellen.

Djoker meg továbbra is ott a csúcson. Másfél éve az evilági képzelőerő kevés lett volna azt hinni, hogy egy ötórás Murray elleni elődöntő után (úgy, hogy egy nappal kevesebbet pihent), minden idők leghosszabb grand slam döntőjén megverheti Nadalt. Ráadásul egész évben rengeteg pontot kell védenie, és sok erőt adhat neki, hogy Ausztráliában ez sikerült.

Az idei év persze különleges lesz: két wimbledoni tornát is rendeznek, csak az egyiket olimpiának hívják. Mindenki a nyárra készül, Nadal - aki egyébként is sokat panaszkodik túlterheltségre - olyannyira, hogy márciusban játszik legközelebb. Egyértelmű, hogy bármekkora kudarc volt is ez a döntő, egy pillanatig sem bánja majd, ha újra (hetedszerre) is győzni tud a Garroson, és ha Londonban megvédi a pekingi címét. Az egyéni olimpiai aranyért persze a párosbajnok Federer és a Davis-kupát, a válogatottságot csak Nadalhoz mérhetően komolyan kezelő Djokovics is sokat adna.

Az elmúlt év tanulsága az: nem csak hogy minden éra véget ér egyszer, ez úgy is megtörténhet, hogy a korszakos játékosok mindent megtesznek ellene. Djokovics úgy nőtt Federer és Nadal fölé, hogy az előbbi, bár öregszik - és ez főleg a koncentrációján érezhető -, az év végén közel volt élete legjobbjához, az utóbbi pedig semmit sem vesztett küzdőkedvéből.

Érdekes módon tavaly az is kiderült, hogy kettőjük közül a svájcinak van inkább játéka Nole ellen: csak az ellene elveszített Garros-elődöntő miatt nem jött össze a szerbnek a grand slam, Nadal a római és a madridi sima vereség után aligha állította volna meg. A Djokovics-korszaknak (ami már nem indokolatlan kifejezés) viszont aligha Federer fog véget vetni.

  1. bujtogato reblogged this from bitadani
  2. bitadani posted this